Ha tudtam volna, amit most tudok, talán másképpen alakul az életem. Ha tudom, hogy a víz lesz a végzetem, hogy pont az fog megölni, amit a legjobban szerettem, akkor biztos vagyok benne, hogy másképpen döntöttem volna. Mert most, egy ilyen szorult helyzetben, a víz iránti imádat átcsap tömény undorba. Most, mikor... Leütöttek. Elvesztettem az eszméltemet. Lepereg előttem az egész életem. 18 éves koromban, amikor az apámról kiderült, hogy kalóz volt, elvették mindenünket, ezért egy másik városba költöztünk. Én egyetemre szerettem volna járni, de jóformán még kenyérre sem tellett, így szüleim beadtak varrónőnek. A gyárban minden lány hallotta apám történetét, barátnőm így nem nagyon akadt. Egy este, amikor a Szajna partján sétálgattam, a sötétből egy alak ugrott elém. "Milyen szép esténk van, nem igaz, hölgyem?" – kérdezte a férfi, és megfogta a kezemet. "Nem szabadna ilyen szép kezeket varrással tönkretenni." "Kérem, hagyjon!" – mondtam, kikaptam a kezem az övéből, és már szaladtam is. De ő megfogott. "Hová szalad Mary kisasszony?" "Honnan tudja a nevemet?" – kérdeztem. A hangja nagyon ismerős volt, de nem tudtam hova tenni. "Az édesapja küldött" – a vér is meghűlt bennem. "Látja, hogy maga mennyire szenved és bár nehezen, de meghozta azt a döntést, ami megváltoztathatja az ön életét." "Milyen döntésről beszél, és kicsoda maga?" – kérdeztem összezavarodva. "Jöjjön, elmagyarázom!" – súgta, s húzott egy ház felé. A Rue Pergolèse nevű bárban leültünk és ő mesélni kezdett. Elmondta, hogy apám ötlete: álljak kalóznak. Először nemet akartam mondani, mert ez a terv veszélyeztette volna bekerülésemet az egyetemre, de miután elgondolkoztam a dolgon, igent mondtam. Hajnali 6 órakor indult a kikötőből a Vándor nevű hajó, melynek fedélzetén ott voltam én is. Először nagyon rosszul éreztem magam (tengeribetegség), de pár nap múlva már az imbolygás is elmúlt, és akár hiszitek, akár nem, a kalózok barátságos és szeretetre méltó emberek. (Persze köztük is akadnak kivételek, de hol nem?) Mint kiderült, a sötét alak apám egyik jó barátja, Vincent volt. Egy évet töltöttem el a hajón. Nagyon jó volt. Semmit nem bántam meg, és semmit nem szégyellek. Esténként gazdag emberek házait raboltuk ki, hajókat csáklyáztunk meg. A hajó neve Szerencse, majd az én ötletem nyomán Feloldozás lett. Egy év múlva, mikor már közellenségnek számítottunk, úgy döntöttünk, leállunk. Vettünk egy kocsit, és engem kiraktak Párizsban. Lenyűgözött a város. Egyszerűen csodálatos! Mivel imádtam táncolni, elmentem a Moulin Rouge-ba kánkántáncosnak. Egy este, amikor épp egy italt kortyolgattam a pultnál, egy alak befogta a számat, és a fülembe súgta: "Taisez-vous!" Betuszkolt egy autóba, majd leütött. Mikor felébredtem, egy hajó börtönében találtam magam. A rácson túl Pierre Nimes, az egyik dúsgazdag ember ült, akinek elraboltuk az összes aranyát és a lányát. Arcán gúnyos mosoly ült. "Most véged van! A többieket már megöltem, most rajtad a sor. Megfizetsz mindenért!" – sziszegte, majd az első tiszt bejött, és pisztolyával újra leütött. Körülbelül fél óra múlva felébredtem, és észrevettem a hajó oldalán tátongó lyukat, mely a rácson túl volt. Már a derekamig ért a víz. A hangokból és abból a beszédből, amit hallottam, nem sokat értettem meg. A fejem nagyon zúgott, annyit azonban ki tudtam venni, hogy idegen asszonyok, gyerekek és férfiak vannak a hajón, és láttam egy embert a lépcső alatt guggolva. Ez egy csel! Azok az alakok, akik ezen a hajón voltak, elbújtak, és az idegenek feljöttek körülnézni. Valószínűleg meglátták a lyukat, és új hajót szeretnének, az idegenek hajóját! Nem hiszem, hogy sikerülne nekik, hiszen a víz már ellepett. Száz sebből vérzem, és alig vagyok magamnál. A kalózok megindították a támadást. Egy nő felkiált, és ez a kiáltás számomra az utolsó, mely így hangzik: "Kalózok!"