1695. szeptemberében kalózhajók egy kisebb flottája megtámadott egy indiai hajót, amely kereskedőket, utazókat és hihetetlen vagyont szállított. A kalózoknak angol kapitánya volt, Henry Avery. Ez volt minden idők egyik legnagyobb értékű rablása, amiben nemcsak a pénz, hanem Anglia gazdasági stabilitása is kockán forgott. Avery, egyedülálló módon, sikeres kalóztámadást hajtott végre - és nem jutott a törvény kezére. Ő volt a kor egyik leghíresebb kalóza, ám két évvel a rablás után nyoma veszett, merész tettei pedig a legendák sorába emelkedtek. Ki volt ez az ember? Hogyan menekült el a büntetés elől, ha másoknak ez nem sikerült? Kideríthetünk-e valamit arról, mi lett vele? A kutatók most a rejtély nyomába erednek, hogy megpróbálják felfedni a halottak titkait. Augusztus 19. 21.00 A 17. század végén Londonban akasztófán bomló hullák szegélyezték a Temze partját. Mindegyik megfeketedett holttest egy-egy néhai kalóz volt, aki a Legfőbb Tengerészeti Hadbíróság kezére jutott. Henry Avery tette minden hasonló esetnél jobban feldühítette a korabeli hatóságokat, az ő holtteste azonban sosem díszelgett a Temze partján - vagy bárhol máshol a világon. Most, 300 évvel később, három kalózkutató ered Avery nyomába. Avery rendkívüli kalóz volt. Rövid pályafutása egyetlen bámulatos portyából állt, amely talán a legjelentősebb a történelemben. A zsákmány együttes értéke 260.000 fontra rúgott. Egy matróz akkoriban jó, ha 3 fontért dolgozott havonta. A rablott kincsből a kalózok legtöbbje fejenként 1000 fontot kaphatott, Avery pedig kétszer annyit. Ezek után valószínűleg soha többé nem kellett dolgozniuk. A hajó, a Charles II, útban Latin-Amerika felé megállt egy spanyol kikötőben, Corunában, eredetileg csak rövid időre. Négy hónappal később a hajó és zúgolódó legénysége még mindig ott vesztegelt a spanyol kereskedők ellenkezése miatt. A legénység 8 hónapja nem kapott zsoldot, enni is alig, a leglázongóbbakat pedig tömlöcbe zárták. Ezek után Averynek, aki a hajó navigációs tisztje volt, nem volt nehéz rávennie az elégedetlen embereket, hogy vegyék át a hajón az irányítást. Egy szemtanú szerint Avery magyarázatképpen azt mondta az addigi kapitánynak: "Szerencselovag vagyok, a magam útját kell járnom." Avery nem ölte meg a volt kapitányt, csak felkérte, hogy hagyja el a hajót. Ezzel megkezdődött két évig tartó kalózélete. Más dolog átvenni a hatalmat egy hajón, és megint más sikeres portyára vezetni az embereket. Averynek azonban volt egy terve, melyben egy drágakövekkel megrakott indiai hajó szerepelt. Útban a Jóreménység foka felé Avery kapitány a rajtaütést tervezte. Több ezer km megtétele után megkerülte a Jóreménység fokát, és elérte Madagaszkár déli csücskét, ahol tudta, hogy tiszta ivóvizet, friss zöldséget, gyümölcsöt és mindenekelőtt húst vételezhet. Madagaszkár volt az Indiai-óceán és a Vörös-tenger kapuja, és egyúttal remek hely a készletek feltöltésére. Ajánlat Henry Avery Captain Henry Avery Híres kalózok Egy hónappal később Avery áthajózott a Mozambiki-csatornán, Madagaszkár és Afrika között. A kalózok a Comore-szigeteken, Johannán rendezték be a bázisukat. Johanna szigetének mai neve Anjouan. Igazi kalóztanya volt ez, ahol Avery és társai mintegy 300 évvel ezelőtt élelmet gyűjtöttek és felkészültek a nagy kalandra. Johanna szigetéről Avery kapitány különös levelet írt az összes angol parancsnoknak. Ebben megígérte, hogy lehetőleg nem támad meg brit hajókat, bár azt is írta, lehet, hogy nem tudja majd kordában tartani az embereit. "Az embereim éhesek, kemények és elszántak, így ha nem osztják a nézeteimet, nem tudok mit tenni. Addig is maradok az angolok barátja. Johanna, 1694. február 28-a. Henry Avery." Ez jól mutatja Avery vágyát, hogy a brit kormányzat komolyan vegye őt, de kísérlet volt arra is, hogy elkerüljék a felesleges erőszakot. Jellemző volt a korabeli kalózokra, hogy - minden ellenkező romantikus mítosszal szemben - kerülték a harcot. Ez arra is módot adott, hogy az őket esetleg megtámadni akaró hajók is elkerülhessék a csatát, ha akarják. A hajózásban kiválóan képzett Avery nagyon pontos időzítéssel tervezte meg a rajtaütést. Itt nem volt helye véletleneknek. Avery célja életének nagy kalandja felé: hogy kirabolja a Vörös-tengerről éves útján visszatérő muzulmán flottát. A Fancy a Comore-szigeteket elhagyva észak felé haladt, behajózott az Ádeni-öbölbe, majd megállt a Vörös-tengert az öböllel összekötő keskeny szorosban. Itt találkozott két amerikai angol hajóval, melyek ugyanarra készültek, és szövetségre lépett velük, amely utóbb még három hajóval bővült. Avery immár egy kisebb flotta felett parancsnokolt, amely kb 440 kalózt számlált. Több hétig vártak, mire megtudták, hogy a muzulmán flotta már elhaladt mellettük egyik éjjel. A kalózok úgy döntöttek, hogy üldözik a prédát az Arab-tengeren, mintegy 2.800 km-en át. Bombaytől pár km-re nyugatra érték utol a kereskedőhajókat. Kora reggel Avery meglátta az egyik hajót, amelyet azonnal megpróbált lövésekkel megállásra bírni. Rálőttek a hajóra, amely visszalőtt, de aztán inkább megadta magát, mivel az esélyek ellene szóltak. A kalózok átugráltak rá, és kb 60.000 fontnyi kincset találtak. Miközben kifosztották a hajót, Avery meglátott egy másikat közeledni. A hatalmas Gang-I-Sawai volt az, a legnagyobb kereskedőhajó Szúrat kikötőjében. Kb 1600 tonnás, óriási hajó volt, sokkal nagyobb, mint a Kelet-Indiai Társaság hajóinak többsége. Fedélzetén 800 utas, 400 katona és 80 ágyú volt. Ez a hajó nem ígérkezett olyan könnyű prédának, mint az első. Avery utánaeredt, felzárkózott mellé és kétórás ostromba kezdett. Szerencsétlenségére kísérő hajói nem voltak hajlandóak megközelíteni ezt a rémisztő méretű célpontot. Avery úgy döntött, egyedül is vállalja a csatát. No és az a különleges, megfoghatatlan kötelék, ami tengerjáró népek sajátja. A hírneves Bartholomew Roberts szavaival élve: "a gazdagság, az élvezetek, a szabadság és hatalom ígérete csalogatott mindannyiunkat..." A kalózkodás már egészen a korai időkben a legjövedelmezőbb szakmák közé tartozott. Elvégre mi egyszerűbb annál, mint a másét elvenni. Ez különösen igaz volt a hajózás legelső századaira, mikor is a kereskedők még aligha készülhettek föl ilyesfajta támadásokra. Ráadásként a régi korok hajói még nem merészkedtek ki a nyílt tengerekre, óceánokra. Felépítésük kizárólag part menti hajózásra tette alkalmassá őket, így az élelmes kalózoknak nem volt más feladatuk, mint lesben állni a jól bejáratott kereskedelmi utak valamelyikén. A legősibb feljegyzések fosztogató kalózokról Ehnaton fáraó idejéből származnak, a rablók ie. 1350 körül tevékenykedtek Észak Afrika partjainál. Az ókori görögöknek is sok fejfájást okoztak a tengeri haramiák, messzi kikötőkből hozatott, drága áruikat rendszeresen megdézsmálták, hajóikat elvették, a legénység pedig többnyire rabszolgasorba jutott. A lomha kereskedőhajókat játszi könnyedséggel érték utol a fürge, evezőkkel hajtott gályák, bár az is igaz, hogy ezekben az időkben a kalózkodás és háborúskodás még aligha határolódott el egymástól. Nagy Sándor idejében is rengeteg kalóz portyázott az Égei-tengeren, az ismeretlen, apró szigetek jó búvóhelyet biztosítottak a haramiáknak. Az uralkodó végül megelégelte áldatlan tevékenységük és valóságos hadjáratot indított a kifüstölésükre. Egyszer egy elfogott kalóztól megkérdezték, miért űzte eme foglalatosságot, a bátor férfiú válasza pedig azóta szállóigévé híresült: "Ugyanazért, amiért Te rettegésben tartod a földkerekséget. Nekem csak egy kicsiny hajóm van, s azt mondják, kalóz vagyok, Te azonban hatalmas flottával teszed ugyanezt, s ezért császárnak neveznek." A görög mitológia is megőrizte a kalózok alakját. Egy ízben tengeri rablók foglyul ejtették magát Dionüszoszt, a bor istenét, abból a célból, hogy váltságdíjat kérjenek érte. A felbőszült isten oroszlánná alakját öltve a tengerbe kergette fogvatartóit, majd a hullámok hátán vergődő embereket delfinkké változtatta. A római világban a kalózkodás épp úgy problémát jelentett a kereskedelem számára, ahogy a régebbi időkben. Mikor már a legalapvetőbb élelem, a gabona is veszélybe került miattuk, Pompeius hatalmas hadiflottával megsemmisítette legjelentősebb bázisuk, mind a tengeren, mind szárazföldön. A sors fintora, hogy saját fia, Sextus Pompeius is kalózzá lett és a Tenger Uralkodójának hívatta magát. A fiatal Julius Caesar is kalózok fogságába esett, mikor Rodoszra utazott. A haramiák egy szigeten tartották fogva öt héten keresztül és váltságdíjat követeltek érte. Az ifjú végül megmenekül, mihelyst kifizették érte a borsos összeget. Évekkel később a bosszúszomjas uralkodó felkutatta és megölette az őt fogva tartó kalózokat. A történelem leghíresebb kalózai, még ha nem is ezen a néven emlegetik őket, bizony maguk a vikingek voltak. A skandináv viking szó eredete is erre utal, jelentése: tengeri portyákra indulni. Könnyű, gyors, kismerülésű hajóikon mindent kifosztottak, ami útjukba került, hajókat, városokat egyaránt. A kalózkodás virágkora kétségtelenül a 15. századtól kezdődött. Ez főként a hajózás és navigáció terén végbemenő változásoknak volt köszönhető. Új tengerjárók kerültek ki a mesteremberek kezei alól, melyekkel akár hónapokig szelhették az óceánokat az arra érdemesek, királyok és királynők hatalmát alapozták meg tengeri flottájuk száma és fejlettsége. Ezekben az időkben Európa uralkodói szüntelen harcot vívtak egymással, ilyen történelmi körülmények közt született meg a kalózok egy speciális változata, az úgynevezett privateer. Ezeket a rablókat voltaképp nem is tekintették bűnözőknek, hisz arról volt szó, hogy saját kormányuktól kaptak megbízást ellenségeik fosztogatására. Valóságos "kalózjogosítványt" is kaptak a hajók kapitányai, melynek értelmében szabadon rabolhattak, ám kincseikből hazájuk, illetőleg uralkodójuk is részesült. A privateer szót ennek értelmében leginkább magán haditengerésznek szokták fordítani. Ezek a kalózok tehát kizárólag ellenséges hajókat fosztottak ki nemeztük legnagyobb örömére, legalábbis papíron. A leghíresebb privateer maga Francis Drake volt, aki "jogosítványát" az angol Erzsébet királynőtől kapta. Drake nem csupán hajóskapitány és kalóz volt, hanem felfedező is, Magellan után ő hajózta körbe a földet először. Sőt, mondhatni, hogy valóban övé az első hely, mivel Drake életben maradt, míg Magellan nem érhette meg a dicsőséges út végét, megölték a Fülöp-szigeteken. Francis Drake kapitány volt az első angol, aki a Csendes-, Atlanti- és Indiai-óceánon hajózott, kalóz tevékenysége pedig nem kevesebb, mint 200 000 fonttal gyarapította a királynő kincstárát. Máig őrzik azt a dobot, mely Drake hajóján teljesített szolgálatot, a legenda szerint a hangszer mindig magától megszólal, ha Angliát veszély fenyegeti. A kalózok következő generációja bukanirok néven vonult be a történelembe. Az elnevezés eredetileg Hispaniola szigetén élő telepeseket jelölte, akik vadászatból és szőrmekereskedelemből tartották fönn magukat. A helyi indiánok tanították meg őket a füstölt hús elkészítésének fortélyaira, a bukanir szó az aravak indiánok nyelvéből származik, mely füstölőházat jelentett. A spanyolok folyamatos támadásainak következtében a telepesek szövetséget kötöttek egymással és innentől kezdődött kalóz pályafutásuk. A bukanirok rendkívüli kegyetlenségükről hamar hírhedté váltak, szörnyű tetteikről számos mítosz született. A francia kalóz, Francis L'ollonais például kedvtelve kínozta foglyait, majd darabokra vágta őket. Egy 17. századi rajz úgy örökített meg, amint épp kitépi áldozata szívét és megeteti egy másik foglyával. Sir Henry Morgan kétségtelenül a leghíresebb kalózok közé tartozik, bukanir volt ő maga is. Bandájával nem csupán hajókat rabolt ki, hanem szárazföldi akciókat is véghezvitt. Legnagyobb tette Panama bevétele és kifosztása volt. A walesi származású kapitány ténykedéseit hazája általában jó szemmel nézte, hisz főként spanyol hajók estek áldozatául. Egy ízben azonban Morgant elhagyta szerencséje, pontosan akkor fosztott ki egy spanyol kolóniát, mikor a két ország békét kötött egymással. A hazatérő Morgan erről mit sem tudott, hisz akkoriban a hírközlés meglehetősen lassan működött, így felbukkanásakor rögvest háziőrizetbe helyezték. Végül a hírneves kapitány szerencséje mégis visszatért, hazája sokadszorra is háborúskodásba bocsátkozott a spanyolokkal, így szolgálataira ismét igényt tartottak. Morgan pedig beváltotta a hozzá fűződő reményeket, meg is jutalmazták bőségesen. Lovagi rangot kapott, majd Jamaica kormányzójává is kinevezték. Így lett a kalózból úriember. A történelem is leginkább eképp emlékezik rá, hazájában valóságos nemzeti hős. A legyilkolt nők és gyermekek százai, akiket elevenen égetett meg templomokba zárva, bizonyára nem osztanák ezt a nézetet. A legpezsgőbb és legszínesebb kalózélet kétségtelenül a hírneves Karib-tengeren zajlott a 17. század vége felé. Eme új kalóznemzedék vitathatatlanul leghíresebb egyénisége a rettegett Feketeszakáll, vagyis polgári nevén Edward Teach. Ha valaki nem is járatos a tengeri haramiák történetében, az ő nevével biztosan találkozott, hisz a klasszikus kalóz figurája leginkább az ő személyéből eredeztethető. Feketeszakáll rettegést keltett minden hajós szívében a maga idejében, nem csupán kegyetlen tettei kaptak szárnya, hanem félelmetes, ördögi külseje is mendemondák egész áradatát indította el. Ha hihetünk a beszámolóknak, a kapitány fekete hajfürtjei közé salétromba áztatott kócot kötött és füstfelhőbe burkolózva jelent meg áldozatai előtt. Nyílván valóan senki nem nevetett rajta, sőt egyenesen az ördögnek gondolták. Teach állítólag nem kevesebb, mint hat pisztolyt tartott a vállszíjára fűzve, és más fegyverek egész hada állt rendelkezésére egy-egy ütközet során. Az élet más területén is a mennyiség megszállottja volt, nem kevesebb, mint 14 asszonyt vett feleségül és álneveinek száma is körülbelül ehhez hasonlatos. A Karib-tengeren működött még Bartholomew Roberts is, vagy más néven a Fekete Báró, továbbá Jack Rackham, vagyis Calico Jack. Ezidőtájt megemlíthetünk még két híres személyiséget is, Mary Read és Anne Bonny a kalóztörténelem legérdekesebb személyiségei. Azidőtájt természetesen a tengerészélet kizárólag a férfiak kiváltsága volt, asszony voltaképp nem is léphetett a fedélzetre, legfeljebb csupán utasként, bár néhol még azt sem nézték jó szemmel. Ugyanis tartotta magát egy ostoba tengerészbabona, miszerint az asszonyszemély szerencsétlenséget hoz a hajóra és legénységére. Mary és Anne alaposan rácáfoltak erre, mind munkabírásukkal, mind harctudásukkal messze felülmúlták kalóztársaikat. John Hawkins szintén a Karib-tengereket járta, az ő személye azért érdekes, mert angolként elsőnek fedezte fel a rabszolga kereskedelemben rejlő lehetőségeket. Mivel ő volt az első angol, aki ezt a foglalkozást űzte, most a 21. században leszármazottja, Andrew Hawkins kötelességének érezte, hogy őse bűneiért bocsánatot kérjen az afrikaiaktól. William Kidd kapitány már az Indiai-óceánon tevékenykedett, eredetileg a hírneves kalózt, Henry Averyt kellett volna elfognia, ám ő inkább a haramiák közé állt. Kidd rövid pályafutása alatt kegyetlenségével szerzett hírnevet magának és ördögi személyiségét bizonyítván egy napon a bibliát is beásta a földbe, meglehetősen színpadias körülmények közt. Kidd azért is vált közkedvelt figurává, mert sok más kalózkapitányhoz hasonlóan szintén elásta kincseit, ám az övé elő is került a New York-i Long Island-ről. Mint láthatjuk, se szeri se száma a kalózként működő férfiaknak és asszonyoknak a történelem színpadán. De miként is jutott el valaki odáig, hogy kalóznak álljon, hogy lett valakiből tengeri rabló? Az egyik legáltalánosabb történet az volt, mikor a tisztes tengerészekből álló hajókat kalózok rohanták meg, a legénység egy része pedig átállt a haramiák oldalára. Egyrészről maguknak a kalózoknak is szükségük volt elesett embereik pótlására, másfelől meg a fogságba esett tengerészek is inkább választották a törvényen kívüli életet, mint a halált. Arról nem is szólva, hogy a hadi és kereskedelmi hajókon a legénység élete maga volt a pokol, a vasfegyelem és kegyetlen büntetések hatására nem ritkán önként és dalolva csatlakoztak a kalózok szabad, független, no és nem utolsó sorban gazdag társaságához. Brutális kapitányuk ellen fellázadt legénységből is gyakorta lett rablóbanda, hisz más lehetőségük aligha akadt. A lázadó tengerészeket hasonlóan büntették akkoriban, mint a dezertáló katonákat, vagyis halállal. Szökött rabszolgák és bűnözők is gyakorta álltak kalóznak, a hatalmas tengerek tárt karokkal fogadtak mindenkit, aki a törvény elől kívánt rejtőzni. Azokról se feledkezzünk el, akik egész életüket ilyesfajta környezetben töltötték, mondhatni már az anyatejjel szívták magukba a hajózás és tenger szeretetét. Madagaszkár, St. Mary szigete, a jamaikai Port Royal és a karibi térségek egyéb, ismeretlen szigetei valóságos kalózvárosoknak adtak otthon. Az ilyesfajta "fészkekben" felnövekvő gyerekekből mi más is válhatott volna, mint kalóz. No meg persze ott voltak a "tisztes" úriemberek, akik némi plusz jövedelem reményében indítottak útnak néhány portyázó hajót, vagy épp kereskedelmi ellenfeleiknek kívántak keresztbe tenni ily módon. A "jogosítvánnyal" fosztogatókról pedig már fentebb beszéltünk, akárhogy is, ők is kalózok voltak. Mivel a tengeri rablók a világnak minden pontjáról származtak, és épp úgy akadt köztük nemesi származású, mint egyszerű kocsmatöltelék, így fegyver repertoárjuk is igencsak színes volt. Gyakorlatilag mindent használtak, ami a kezük ügyébe került. A leghíresebb természetesen a hagyományos tengerészkard, mellyel állítólag a bukanirok harcoltak először. Az állatok feldarabolásához és megnyúzásához használatos hosszú tőrük alakult át rövidkarddá. A szablya hasonlóan népszerű volt, ahogy a fejsze is. Ez utóbbi több okból praktikus eszköznek számított, könnyű szerrel be lehetett zúzni vele az ellenfél koponyáját, mondhatni egyetlen mozdulattal, továbbá a kalózok gyakorta fejszék segítségével mászták meg a hajók oldalait, vagy épp elvágták a vitorlák tartóköteleit. Természetesen a lőfegyverek sem hiányozhattak, bár ezeknek nem sok hasznukat látták egy-egy csata alkalmával, hisz a muskétákkal és kovás pisztolyokkal csupán egyet lehetett lőni, ráadásként megtöltésük rengeteg időt vett igénybe. Ennek tükrében Feketeszakáll tudhatott valamit, amiért hat pisztolyt hordott magánál. Vagy legalábbis a vállszíján, mert meglehet, hogy a zsebeiben is akadt egy-kettő. A kalózok harcmodora nem sokat változott az évszázadok során. Többnyire arra törekedtek, hogy gyors, könnyű hajóikkal utolérjék és elfogják a lomha, áruval dugig tömött tengerjárókat. Mikor elég közel kerültek a kiszemelt áldozathoz, megcsáklyázták annak fedélzetét. A kampók és kötelek segítségével olyan közel vonták magukhoz a hajót, hogy a legénységnek csupán át kellett ugrania a szomszédos fedélzetre. A kalózok közelharcban is jeleskedtek, bár gyakorta előfordult, hogy arra már nem volt szükségük, a halálra rémült utasok önként megadták magukat. Természetesen az is megesett, hogy a kalózok és áldozataik közt valóságos tengeri csata kerekedett, ilyenkor aztán röpködtek az ágyúgolyók törve zúzva mindent, a hajó oldalától elkezdve az emberi koponyáig. A meglékelt hajókból aztán gyorsan kimenekítették az árut, mielőtt a tenger fenekére került volna. Amennyiben a kalózok taktikáiról van szó, nem hagyhatjuk, hogy a jó öreg Jolly Roger kimaradjon a sorból. A tengeri rablók ugyanis így nevezték legjobb barátjuk és jelképük, a halálfejes, fekete lobogót. Pontosabban nem minden zászló volt fekete, és a koponya motívuma sem vált kötelezővé, az azonban bizonyos, hogy rettegést, bizonytalanságot hozott minden tisztességes hajós számára, ha meglátták feltűnni a horizonton. Minden kalózhajó saját, egyedi tervezésű Jolly Rogerrel hajózott. A klasszikus forma, koponya alatt keresztbe tett kardok, valószínűleg Read és Bonny tulajdonát képezték. Feketeszakáll zászlóján egy ördögcsontváz szerepelt, amint egyik kezében homokórát tart, a másikban pedig nyílvesszőt, ez utóbbival pedig piros, vérző szívet döfött keresztül. Henry Avery lobogóján a jól ismert lábszárcsontok szerepeltek, Roberts zászlóján maga a kapitány koccintott egyenesen a halállal. Christopher Moody Jolly Rogerje azért volt különleges, mert vörös anyagból varrták, rajta szárnyas homokóra, koponya és egy kardot tartó kéz kapott helyet. A kalózok taktikája amúgy a zászlókat illetően meglehetősen egyszerű volt. A kiszemelt hajó nemzetiségének megfelelő lobogót húzták föl, hogy áldozatuk közelébe férkőzhessenek. A Jolly Roger csupán akkor került elő, mikor már nem volt menekvés. Egy-egy rajtaütés alkalmával a kalózok mesés gazdagságra tehettek szert, ha szerencséjük épp melléjük szegődött. Henry Avery és legénysége egy alkalommal több mint 325 000 fontnyi aranyat szerzett, ebből emberei fejenként mintegy négyezer fontot kaptak. Összehasonlításként egy "tisztességes" tengerész azokban az időkben havonta egyetlen fontot keresett. Minden kalózhajón sajátos törvények uralkodtak, ám az osztozkodás terén általában a következőket tartották szem előtt. Egy matróz bérének mintegy 2,5 szeresét kapta a kapitány, a hajóorvos másfélszeresét, a hajósinas pedig a felét. Természetesen nem minden kalózbanda volt oly szerencsés, mint Avery és emberei. Gyakorta megesett, hogy zsákmányuk nem állt másból, mint hasznavehetetlen rakományból. Így vagy úgy, nyugodtan mondhatjuk, egy vérbeli kalóz zsebe mindig üres volt, ha szerzett is magának némi vagyonkát, rögvest elverte a legközelebbi kocsmában. A mesés gazdagságra szert tett kapitányok pedig a jól bevált módszerhez folyamodtak, kincseiket elásták egy arra alkalmas szigeten. Ez volt a legbiztosabb módja vagyonuk konzerválásának, hogy újból megtalálhassák, térképeket is rajzoltak hozzá. Csupán egyetlen dologra kellett figyelniük ásás közben, hogy valamennyire józanok legyenek. Rengetegszer megesett, hogy a lerészegült banda végleg elvesztette rablott kincseit, mivel másnap azt sem tudták, merre jártak. Már a maguk korában számtalan mese keringett a kalózokról és elásott kincseikről, legtöbbjük egyszerű kitaláció volt. Az viszont bizonyos, hogy egy-egy kalózhajó a szabadságnak valóságos zászlaja volt a hatalmas óceánok és tengerek hátán. Néhányuk fedélzetén igazi demokrácia működött, valódi kis közösség, összetartó bajtársak. Ennek a lazább szellemiségnek tudható be, hogy nők is érvényesülhettek a kalózok világában, még úgy is, hogy valódi nemükről lehullt az álarc. Ilyesfajta "erkölcstelenség" egy hadi vagy kereskedelmi hajón elképzelhetetlen volt. A szabadabb élet mellett természetesen a kalózoknak is megvoltak a maguk íratlan törvényei. A kapitány hatalmát itt sem kérdőjelezte meg senki sem, bár az uralkodói címet bárki elbitorolhatta, ha elég erősnek és fürgének érezte magát hozzá. A zsákmányból mindig igazságosan osztoztak és az árulók számára is tartogattak néhány kellemetlen meglepetést. A hajó alatt való áthúzás és a pallón sétáltatás közkedvelt büntetésnek számított, a kegyvesztett kalóz mindezek mellett egy aprócska, magányos szigeten is végezhette, amit társai választottak számára. Búcsúajándékként vizet kapott és pisztolyt, benne egyetlen golyóval. Bár a haramiák java része masszív alkoholista volt, nem véletlenül, hisz az ivóvíz hamar megposhadt a tengeren, ennek ellenére a legtöbb kalózhajón az italfogyasztást is szabályozták. Vagyis tiltották. A matrózoknak leginkább őrségben kellett nélkülözniük a bor, rum, grog és más egyéb szeszes italok társaságát, ám nyílván valóan az sem volt túl szerencsés, ha a kalózvadászok épp egy részeg pillanatban rontottak rá a tivornyázó haramiákra. Általában a szerencsejátékokat is tiltották, a kocka és kártyajátékok túlontúl sokszor végződtek verekedéssel, vagy gyilkossággal. A pipázás művészetét is nélkülözniük kellett a dohányosoknak, a fából készült hajók igen könnyen lángra kaptak. Ha egy új tag csatlakozott a bandához, minden kalózhajónak megvoltak a maga beavatási szokásai is, kezdve a békésebb megoldásoktól egészen a kínzással felérő dolgokig. A Mad Dog fedélzetén például, mely a neves Störtebeker parancsnoksága alatt hajózott, csupán egy ibrik sört kellett egy szuszra fölhajtania az újoncnak, míg máshol csinos fülbevalót kapott az illető, aminek nem mással, mint egy hatalmas, rozsdás szöggel csináltak helyet. A szájról szájra járó legendák, de főként az irodalom és a filmipar valóságos romantikus hőst faragott a hajdani kalóz figurájából. Pedig a jól fésült, frissen borotvált, tőrkarddal hadonászó szívtipró alakja oly távol esik az igazságtól, hogy szinte már semmi köze sincs a történelmi valósághoz. A régi idők kalózai nem mentettek hölgyeket és nem röpködtek velük a hajó kötélzete közt, sőt, még csak tiszta inget sem hordtak, legfeljebb félévente. Azonban az a rendkívül kemény élet, ami a tengerjáró embereknek kijutott, mindenképp tiszteletet érdemel. És ha valaki azt hinné, hogy a 18. század elmúltával a kalózok kora is leáldozott, az nagyon is téved. Ha ellátogatunk Brazília partjaira, vagy a Kínai-tenger ismeretlen vizeire, sok meglepetésben lehet részünk. Kellemetlen meglepetésben.